Trump: az állam, a piac és a hatalom új térképe
- Lőrincz Sarolta Jázmin
- 16 órával ezelőtt
- 6 perc olvasás
Valami alapvetően új rend van a világgazdaságban. A régi, globalizált rendszer, amelyben a vállalatok egyenlő feltételek mellett versenyeztek, gyorsan porlad szét. A neoliberális korszak logikája – amely évtizedekig az amerikai és európai gazdaságpolitika alapja volt – ma már nem működik. Donald Trump visszatérése nem egyszerű politikai fordulat volt, hanem gazdasági paradigmaváltás.
Trump számára a globalizáció nem áldás, hanem csapda: egy olyan rendszer, amely az amerikai érdekek kárára működött. Az „imperialista elnökség” új korszakában ebből kifolyólag az Egyesült Államok többé nem a szabadpiac őreként, hanem saját gazdasági birodalmának központjaként viselkedik.
A Fehér Ház logikája világos: ha az amerikai piac a világ legértékesebb gazdasági erőforrása, akkor a hozzáférés ára az amerikai állam által megszabott feltétel. De mit jelent ez a gyakorlatban? Hogyan vált a vám Trump kezében külpolitikai fegyverré? És mihez kezd ezzel a világgal Európa, ami egyszerre Amerika szövetségese és a globalizáció vesztese?
Az „imperialista elnökség” alkotmányos alapjai és jelentősége
A Donald Trump politikai gondolkodásának középpontjában lévő imperialista elnökség egy régi, mégis újjáélesztett elképzelés. Ez az elv az Egyesült Államok alkotmányának II. cikkére támaszkodik, amely az elnöki hatásköröket szabályozza. Trump értelmezése szerint ez a cikkely gyakorlatilag korlátlan mozgásteret biztosít az elnöknek, miközben a Kongresszust (I. cikk) és az igazságszolgáltatást (III. cikk) alárendelt szerepbe helyezi.
E logika alapján, mivel az elnököt az egész nemzet választja, minden döntése eleve legitim és a közérdeket szolgálja – ezért sem a törvényhozásnak, sem a bíróságoknak nincs joguk akadályozni. Ez az értelmezés az utóbbi években a Project 2025 egyik alapgondolatává vált, amely a szövetségi állam működését gyökeresen átszervezné: a minisztériumoktól a független hivatalokig mindent az elnöki hivatal közvetlen irányítása alá vonna.
Fontos hangsúlyozni, hogy Trump ezzel egy olyan történelmi mintát elevenít fel, amelyben az elnöki hatalom nem pusztán végrehajtói szerepet tölt be, hanem uralkodói jelleget ölt. Beszédeiben gyakran visszatér Richard Nixon hírhedt kijelentése:
„Aki megmenti hazáját, az nem szeg törvényt.”
Ez a gondolat a hatalmat nem az alkotmányos korlátokból, hanem az államfő személyes küldetéstudatából vezeti le, és azt üzeni, hogy minden elnök által hozott döntés inherensen jogszerű. Az imperialista elnökség gondolata az elmúlt években fokozatosan intézményesült, különösen a Trump vs. United States (2024) legfelsőbb bírósági döntés után, amely széles körű mentességet biztosít az elnöknek minden „hivatalosnak” minősített cselekedete során.
Számos alkotmányjogász figyelmeztetett már arra, hogy az amerikai történelemben még egyetlen elnök sem próbálta ennyire következetesen kisajátítani a másik két hatalmi ág jogköreit. Stephen Vladeck, a Georgetown Egyetem professzora szerint:
„soha nem volt olyan elnök, aki ilyen tudatosan és ilyen gyorsan igyekezett volna saját kezében összpontosítani a hatalom minden formáját – még hivatali ideje legelején sem.”
Trump alkotmányértelmezése tehát nem pusztán politikai manőver, hanem egy mélyebb hatalmi átrendeződés.
Imperialista elnökség és a vámok, mint külpolitikai fegyver
Trump gazdaság- és hatalomfelfogásának középpontjában egy egyszerű, mégis radikális gondolat áll: az Egyesült Államok piacához való hozzáférés nem jog, hanem kiváltság — egyfajta kegy. Ez a „kegy” – vagyis annak a lehetősége, hogy egy ország vagy vállalat eladhassa termékeit az amerikai fogyasztóknak – nem automatikus, hanem az kifejezetten az elnök politikai döntésétől és külgazdasági stratégiájától függ. Ha Washington úgy ítéli meg, hogy egy állam vagy cég nem szolgálja Amerika érdekeit, az a világ legnagyobb piacáról való kizárással fizet. Trump szerint ez a hozzáférés tehát nem jár senkinek ingyen.
Ezt a trendet mutatja az alábbi grafikon, amely az amerikai importárak változását mutatja a XX. század elejétől napjainkig, valamint a J.P. Morgan előrejelzését 2025 végéig.
A 2020-as évektől kezdve érkezett egy fordulat a korábbi trendhez képest, és 2024-től az importárak meredeken emelkedni kezdtek. 2025 márciusára ez a növekedés elérte a 13, áprilisra a 17 százalékot, majd az augusztus elején bevezetett „kölcsönös” vámok és a rézre kivetett + 50 százalékos vám hatására a változás 20-22 százalék körül alakult. A J.P. Morgan előrejelzése szerint az év végére az importárak akár 25 százalékos szintet is elérhetnek – ami a XX. század eleje óta nem látott magasság.
Mit jelent ez? A külföldi vállalatoknak fizetniük kell, ha az amerikai fogyasztókhoz akarnak eljutni – a vám pedig ennek az ára. Vagyis: egy újfajta „amerikai áfa”, amit nem a belföldi lakosság, hanem a külföld fizet. A Fehér Ház logikája világos: ha a világ profitálni akar az amerikai piacból, annak hozzá is kell járulnia az amerikai költségvetéshez.
Ebből a gondolatból nőtt ki a Big Beautiful Bill, Trump zászlóshajó-terve, amely egyszerre ígér adócsökkentést az amerikaiaknak és politikai elégtételt a globalizáció veszteseinek. Az üzenet tömör és hatásos: „Megadóztatjuk a külföldet, hogy csökkenthessük a ti adótokat”. A program politikai varázsa éppen az egyszerűségében rejlik: a külvilág fizet, Amerika pedig erősödik.
A valóság természetesen bonyolultabb. A vámok terhét részben a fogyasztók is megfizetik, miközben a külföldi cégek sokszor saját profitjuk rovására tartják lent az áraikat, hogy versenyképesek maradjanak. Ám ez semmit sem von le a politika erejéből: Trump narratívájában a vám nem gazdasági szükségszerűség, hanem a nemzeti identitás kérdése. A külkereskedelem korlátozásából nem inflációt, hanem büszkeséget és identitást csinál, újrakeretezve saját szerepét, ahogy tanácsadói fogalmaznak:
„We are the Labour Party now.”
A háttérben azonban egy sokkal mélyebb stratégia rajzolódik ki. Az elmúlt években Japánnal, Dél-Koreával és az Európai Unióval kötött új kereskedelmi megállapodásokban már nemcsak a vámok határozzák meg a feltételeket, hanem kötelező tőkebefektetési vállalások is szerepelnek. A külföldi cégeknek gyárakat kell alapítaniuk, munkahelyeket kell létrehozniuk az Egyesült Államokban – legyen szó autógyárakról, chipüzemekről vagy akkumulátorgyárakról.
Ez a logika önmagában nem új: a múltban is számos egyezmény tartalmazott hasonló feltételeket – elég csak a NAFTA-ra vagy a Kína WTO-csatlakozásához fűzött elvárásokra gondolni. Csakhogy Trumpnál ezek az eszközök már nem a piacnyitásról vagy a bevételnövelésről szólnak, hanem az amerikai ipar hazahozataláról. A külkereskedelem ezzel a Fehér Ház közvetlen irányítása alá kerül: a tárgyalások egyre kevésbé szólnak gazdasági racionalitásról, és egyre inkább személyes politikai alkuvá válnak.
A vállalatok és a szövetséges országok így fokozatosan az elnök döntéseitől függenek – a piac logikáját felváltja a hatalomé. Trump az Egyesült Államok gazdasági erejét nemcsak befolyásként, hanem fegyelmező erőként használja, és ezzel újrarajzolja az amerikai külpolitika alapjait: a „kereskedelmi háborúk” korát a „kereskedelmi lojalitás” kora váltja fel.
A vámokkal Trump megmutatta, hogy a gazdaság fegyver is lehet. Most a célja ennél is nagyobb: az amerikai pénzügyi rendszer átalakítása, ahol a dollár, a piac és az állam már nem külön világok, hanem ugyanannak a hatalmi gépezetnek a részei.
Az imperialista elnökség és a pénzügyi rendszer
Ez a központosítás a „végrehajtó kapitalizmus” új modelljét teremti meg, ahol a gazdasági döntések az elnöki akaratból fakadnak, nem a piac láthatatlan kezéből. A Legfelsőbb Bíróság 2024-es döntése, amely széleskörű mentességet biztosít az elnöknek „hivatalos cselekedetei” során, gyakorlatilag zöld utat adott ennek a politikának. Trump kilenc hónap alatt nyolc különböző „vészhelyzetet” hirdetett, hogy megkerülje a Kongresszust – és mindegyik alkalommal tovább tolta az elnöki hatalom határait.
Az „imperialista elnökség” azonban nem csupán politikai, hanem pénzügyi konstrukció is. A dollár stabilitása kulcsfontosságú, hiszen ebből finanszírozható az állam növekvő költségvetési hiánya. Ennek érdekében az amerikai állam ma már nemcsak a devizapiacokon, hanem a digitális pénzügyi szektorban is pozíciót épít: a stablecoin-rendszer minden digitális dollár mögé amerikai állampapírt tesz, így a világkereskedelem újra az amerikai adósságra épül. Ez a mechanizmus a dollárt nemcsak fizetőeszközzé, hanem a Fehér Ház egyik legfontosabb hatalmi eszközévé teszi.
A gazdasági nacionalizmusnak megvan a belső logikája: a bevándorlás visszafogása csökkenti a munkaerő-kínálatot, így nő a dolgozók alkuereje, miközben a mesterséges intelligencia-fejlesztésekbe irányított állami források új technológiai előnyt biztosíthatnak az USA-nak. Rövid távon mindez kiszámíthatatlan és kockázatos – hosszú távon viszont megalapozhatja Amerika új vezető szerepét a 21. század gazdaságában.
Európa viszont nehéz helyzetbe került. Az amerikai piacra való belépés feltételei szigorodnak, miközben a kínai dömping elárasztja az ázsiai és európai piacokat. Európa gazdasági és geopolitikai mozgástere egyértelműen beszűkült. Az Egyesült Államok fokozatosan és folyamatosan védi saját piacát – vámokkal, és technológiai korlátozásokkal – miközben Kína olcsó termékei és államilag ösztönzött exportja lenyomják az árakat Ázsiában és Európában egyaránt.
Európa kettős nyomás alá kerül, amelynek egyik fele az amerikai protekcionizmus a másik a kínai áruáradat. A kontinens a washingtoni és a pekingi rend közé szorulva próbál lavírozni, de valódi önálló stratégiája nincs.
A hatalom új térképe
Trump Amerika-centrikus világa ma már nemcsak a gazdasági, hanem a geopolitikai térképet is újrarajzolja. Az új világrend nem a csatatéren, hanem vámtarifákban, digitális valutákban és kereskedelmi megállapodásokban formálódik. Az „imperialista elnökség” pedig nem csak az amerikai politikát alakítja át, hanem a globális hatalmi egyensúlyt is – néha hangosan, néha csendben, de mindenképpen alapjaiban.
Trump politikája egyszerre tünet és katalizátor: a globalizáció kora lezárulni látszik, és helyét egy új, hatalmi logikára épülő rend veszi át. Ebben a világban a gazdasági döntések már nem a piacról, hanem a politikából fakadnak – és a világ legnagyobb piacához való hozzáférés a Fehér Ház kegyévé válik. Az „imperialista elnökség” így nem csupán amerikai belügy, hanem globális jelenség, amely újraírja a kereskedelem szabályait, átrendezi a tőkeáramlást, és alárendeli a gazdaságot a hatalom logikájának.
A kérdés már nem az, hogy Trump mit tesz, hanem az, hogy a világ mennyire hajlandó alkalmazkodni ehhez az új rendhez. Miközben az Egyesült Államok egyre magabiztosabban formálja saját birodalmát, Európa még mindig a múlt logikájában keresi a válaszokat – ott, ahol a piac volt az úr, nem a politika. De vajon meddig maradhat fenn ez a kettősség egy olyan világban, ahol a hatalom újraírja a gazdaság szabályait – és talán magát a demokráciát is?