Shadow Banking – A pénzügyi kockázat, amiről keveset beszélünk
- Kacskovics Barnabás
- 4 nappal ezelőtt
- 4 perc olvasás
Míg a figyelmünk gyakran a hagyományos bankokra összpontosul, 2025-re a globális pénzügyi eszközök közel felét már egy kevésbé látható, mégis kritikus fontosságú rendszer kezeli: az árnyékbankrendszer, avagy közismertebb nevén a shadow banking. Ez a szektor mára talán kinőtte a nevében rejlő titokzatosságot, és a világgazdaság egyik fő hitelezési motorjává vált. De pontosan mi is ez a párhuzamos univerzum?
A shadow banking olyan pénzügyi tevékenységeket és intézményeket ölel fel, amelyek funkciójukban – hitelezés, lejárati transzformáció, likviditásteremtés – szinte tükörképei a bankoknak, ám mindezt a szigorú banki szabályozás védőhálója (legfontosabb talán a betétbiztosítás) és korlátjai nélkül végzik.
Mi is ez pontosan és miért fontos?
Ez a szektor nem csupán egy szereplő a sok közül, hanem tulajdonképpen egy egész intézményhálózat. Ide sorolhatunk például bizonyos pénzpiaci alapokat, hedge fundokat, private equity-alapokat, jelzálogfinanszírozó cégeket, és különös esetekben még nyugdíjalapokat is. Lényegük, hogy billió dolláros nagyságrendben többek között hitelt biztosítanak vállalatoknak, háztartásoknak és ingatlanprojekteknek.
Felmerül a kérdés: vajon miért ilyen vonzó ez az embereknek? Erre igen egyszerű felszínes választ adni: gyorsak, több lehetőséget adnak eszközök vagy csomagok kiválasztására (ezáltal sokkal egyszerűbb személyre szabni a portfóliót), és gyakran magasabb hozamot kínálnak, mint a tradicionális bankszektor.
Ezeket többek között szabályozási rések kihasználásán keresztül érik el. Ez azért lehetséges, mert a 2008-as válság után a bankokra sokkal szigorúbb tőkekövetelmények és általános lakosságvédelmi korlátok vonatkoznak, így ahol a bankok visszavonultak, ott ezek a nem banki szereplők találtak piaci rést. (Ilyenek például a nem banki hitelezők, azaz finanszírozási társaságok, akik úgy nyújtanak hiteleket, hogy betéteket nem tartanak, így nem bankként szabályozzák őket).
A befektetők magasabb hozamot szeretnének realizálni a lehető legalacsonyabb kamatkörnyezetben, és a modern világ pénzügyi innovációi lehetővé teszik, hogy a hiteleket is teljesen személyre szabják, illetve egészen külön struktúrákba rakják. Röviden tehát, hatékonyabban tud működni a rendszer.
A rendszer tökéletlenségei
Ezek hallatán kedvünk támad fejjel előre vetődni egy hasonló intézmény befektetési-hitelezési opcióiba, de még mielőtt ezt megtennénk muszáj beszélnünk az érme másik oldaláról is, azaz a rendszer hátrányairól, gyengeségeiről.
Likviditási problémák: ezek a pénzpiaci alapok napi likviditást ígérnek, de olyan eszközöket tartanak a portfólióikban (pl. kötvények, jelzálogok, magánhitelek) melyeknek hetekig vagy hónapokig is eltarthat az eladása. A legismertebb példa talán a TAFCF (Third Avenue Focused Credit Fund). Amint a befektetők ki akarták venni a pénzüket, az alapnak egy napon belül tudnia kellett volna biztosítani a likviditást.
A valóságban a kötvényeket hatalmas veszteséggel lehetett volna csak eladni, így az alapkezelő befagyasztotta a kifizetéseket, aminek köszönhetően az alap kezelője praktikusan bedőlt. Ez ugyanaz a strukturális probléma, amely a 2008-as összeomláshoz is részben vezetett: egy rövid távú forrásból próbáltak finanszírozni hosszú távú eszközöket.
Rejtett tőkeáttétel: önmagában a tőkeáttétel nem ördögtől való dolog, a legtöbb befektető és befektetési bank is használja. A probléma akkor kezdődik, amikor ez nem a befektetők tudtával valósul meg. Gyakran a hedge fundok derivatívákat és repo ügyleteket használnak ahhoz, hogy sokszorosára növeljék a pozíciójuk méretét – mivel csak így tudják tartani az ígért hozamokat –, de ezzel hatalmas (ugyan nem garantált) veszteség lehetőségének teszik ki magukat és befektetőiket is. Ismételten, ezzel csak akkor van baj, ha erről az ügyfél nem tud!
Nincs végső hitelező. Mit is jelent ez normál körülmények között? A „too big to fail” bankok mögött ott áll általánosságban a központi bank, mint egyfajta biztonsági háló. Ez azt jelenti, hogy ezek a bankok túl sokat képviselnek, túl sok mindenben vannak benne ahhoz, hogy a központi bank engedje őket bedőlni.
Ezzel szemben viszont az „árnyékintézmények” mögött nincs ilyen garancia, nincs aki megmentse sem őket, sem a befektetőket. (Pontosabban van, de az árnyékbankok nem elég nagyok ahhoz, hogy a fennmaradásuk érdeke legyen bárkinek.) Ha pánik törne ki, a shadow bankok kénytelenek eszközöket eladni, aminek következtében az árak zuhanni kezdenek, ez pedig egyfajta láncreakcióhoz vezet. Mivel nincs senki, aki megfogja, a folyamat sokszor az intézmény (és partnerei) bukásával zárul.
Mivel nagyon sok esetben a tradicionális bankok is hitelezői ezeknek az intézményeknek, a szoros összefonódás miatt, ha a shadow banking meginog, azt ezek a bankok is megszenvedik. Erre tökéletes példa az Archegos 2021-es összeomlása, melyben több milliárd dolláros veszteség ért olyan intézményeket, mint például a Goldman Sachs és a Morgan Stanley.
Akik figyelmesen olvastak, felfedezhették, hogy a legfrissebb esemény csak 2021-es, ebből pedig azt feltételezhetik, hogy talán mindez már nem releváns és csak egy jól kidolgozott rendszer. A következőkben ezen emberekhez szólnék, és részletezném, hogy miért tartom veszélyesebbnek, mint valaha.
Miért releváns most igazán?
Azt már körbejártuk, hogy miért tekinthető kockázatosnak kezdetétől fogva ez a rendszer, de a mai pénzügyi világ hordoz magában három olyan trendet, mely különösen érdekessé teszi ezt.
Az első ilyen a tartósan magas kamatkörnyezet: mondhatjuk, hogy ez a tőkeáttétel Achilles-ínja, és az elmúlt 15 év viszonylag alacsonyan lévő kamatja után, 2022 óta kitart a magas kamat, bár csökkenést láthattunk 2025-ben.
Azok a cégek, amelyek az elmúlt évtizedben erre a nagyon olcsó finanszírozásra építették fel a stratégiájukat (pl. private credit alapok olcsó hitelekből nyújtanak drágább hiteleket, tőkeáttételes hedge fundok), amikor a kamatok megemelkednek a refinanszírozási költségeik ugranak velük, a hozamkülönbözetük egyre szűkebb és szűkebb lesz, a tőkeáttételes modellek pedig összeomolhatnak. Ez mind nagyon sérülékennyé teszi a rendszert. Bár itt érdemes megemlíteni, hogy hasonló helyzetek a normál bankrendszeren belül is megtörténhetnek – például a Silicon Valley Bank esetében – természetesen illegálisan.
Kereskedelmi ingatlanpiac bizonytalansága: az ingatlanpiac nagyon sok helyen értékvesztésen megy keresztül, akár a „home office” elterjedése vagy a kamatemelés miatti drágább finanszírozás miatt, de a lényeg, hogy a magánhitelezők és jelzálogalapok (melyek mind shadow banking kategóriába sorolhatók) nagy része vastagon benne van ebben a szektorban. Ez is egy hasonló helyzet a 2008-as válsághoz. Ha az ingatlanok értéke drasztikusan csökkenni kezd, a fedezetek értéke esik, majd hirtelen mindenki eladni akar, de nem lesz elég vevő belátható időn belül, ami klasszikus likviditási válságot vonhat maga után.
Szabályozás: A rendszer gyorsabban nő, mint amit a felügyelő szervek hatékonyan tudnának ellenőrizni. Ugyan 2008 óta rengeteg felügyeleti reform és szigorítás történt erre a szektorra nézve, ez mégis töredéke annak, aminek egy tradicionális banknak kell megfelelnie. A 2020-as COVID likviditási válság volt példa arra, hogy tűzmegelőzésről nincs szó, csak utólagos tűzoltásról.
Összességében azt nem lehet mondani, hogy a shadow banking önmagában jelentene kockázatot, de egy pillanat alatt válhat veszélyessé, amikor a pénzügyi ciklus fordulni kezd és játszhatja az első dominó szerepét a sorban. A következő évek kulcskérdése ezért az kell hogy legyen, hogy a felügyelet (és maga a piac is) mennyire gyorsan képes felismerni és aztán hatékonyan kezelni az esetleges stresszhelyzeteket.
Hozzászólások