Hogyan írta át Peking a kapitalizmus játékszabályait fél évszázad alatt?
- Szatmári Gergő
- 17 perccel ezelőtt
- 5 perc olvasás
A kínai államkapitalizmus felemelkedése és repedezése
Ha létezne időgép, és visszarepülnénk 1978-ba, a Peking melletti kis falvakba, valószínűleg sártengert, éhezést és a reménytelenség szürke ködét találnánk. Kína ekkor nem volt más, mint egy hatalmasra nőtt, de végtelenül elmaradott agrárország, ahol a lakosság jelentős része napi egy dollárból tengődött. A technológia csúcsát a varrógép jelentette, a közlekedést a kerékpár, a jövőképet pedig a Párt merev dogmái uralták.
Ugorjunk előre szűk ötven évet. Ma Shenzen vagy Sanghai utcáin sétálva az ember úgy érzi, mintha egy cyberpunk sci-fi díszletei közé csöppent volna. A felhőkarcolók homlokzatán futó LED-falak éjszaka nappali világosságot teremtenek, az utakon hangtalanul suhanó elektromos autók hada közlekedik. Ez az átalukás nem egyszerűen gyors volt; ez a világtörténelem legbrutálisabb gazdasági sprintje.
De a kérdés, ami mindenkit foglalkoztat, és ami a nyugati közgazdászokat évtizedekig álmatlanul hagyta: hogyan csinálták? Hogyan volt képes egy kommunista párt felépíteni a történelem egyik leghatékonyabb kapitalista rendzserre hajazó gazdasági gépezetét anélkül, hogy elveszítette volna a hatalmát? A válasz a rendszer hibrid természetében rejlik: a piacgazdaság „láthatatlan kezét” egy vaskos, állami „vörös kesztyűbe” bújtatták.
Az új időszámítás kezdete Kínában
A kínai csoda eredője nem a tőzsdén, hanem a politikai pragmatizmusban keresendő. Mao Ce-tung halála után az ország a szakadék szélén állt. Teng Hsziao-ping, a modern Kína építésze felismerte, hogy az ideológiai tisztaság nem tesz rizst az asztalra. A híres mondása – miszerint
„mindegy, hogy a macska fekete vagy fehér, amíg megfogja az egeret”
– valójában egy radikális beismerés volt: a piacgazdaság eszközei jobban működnek, mint a központi tervutasítás. Azonban Teng nem akart demokráciát. Ehelyett létrehozták a „szocialista piacgazdaság” oximoronját. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy az állam megtartotta a stratégiai irányítást, de a mikroszinten engedte működni a kapitalizmusnak köszönhető piaci ösztönzést, azaz a versenyt. A rendszer motorját egy sajátos ösztönző mechanizmus adta.
A nyugati világban a helyi vezetők választásokat akarnak nyerni. Kínában a tartományi párttitkárok és polgármesterek évtizedeken át egyetlen dologért versenyeztek egymással: ki tud magasabb GDP-növekedést felmutatni a saját körzetében. Ez a belső, vérre menő verseny hihetetlen dinamikát szült. Ha egy polgármesternek a sikerhez az kellett, hogy ledózeroljon három falut és helyére ipari parkot építsen, megtette.
Ha a növekedéshez az kellett, hogy hitelből építsenek egy harmadik repülőteret is, amit senki nem használ, akkor abba is belevágtak. Ezzel szemben a nyugati kultúrkörben a „fékek és ellensúlyok” nemcsak jogi absztrakciók, hanem a politikai túlélés alapfeltételei voltak. Egy európai vagy amerikai városvezető nem a központi pártbizottságnak, hanem a hús-vér szavazóknak és a tulajdonjog szentségének felelt: ha a GDP-növekedés oltárán feláldozta volna a lakók nyugalmát, a következő választáson azonnal megbukik.
A fejlődő világ más részein, például Indiában vagy Latin-Amerikában pedig hiába lett volna meg a növekedési szándék, a társadalmi szövet ellenállása, a kaotikusabb jogrendszer vagy épp az államapparátus gyengesége egyszerűen lehetetlenné tette ezt a fajta kíméletlen, felülről vezérelt technokrata hatékonyságot. Ezzel szemben Kínában a politikai karrier a gazdasági statisztikáktól függött. Ez a mechanizmus szabadította el az energiákat.
Hogyan hasznosították a szigorú szabályokat?
Sokan hajlamosak Kína sikerét az olcsó munkaerőre redukálni, de ez tévedés. Bangladesben vagy Vietnámban is olcsó a munkaerő, mégsem lettek szuperhatalmak ilyen sebességgel. A valódi titok a pénzügyi rendszerben rejlett. Mivel Kínában a tőkeáramlás korlátozott, az emberek nem vihették ki a pénzüket külföldre, és a fejletlen tőzsde miatt nem volt mibe fektetniük. Így maradtak az állami bankok betétei, amelyek mesterségesen alacsony kamatot fizettek, gyakran az infláció alatt.
Gyakorlatilag a kínai háztartások évtizedeken át finanszírozták a kínai ipart a saját megtakarításaik leértékelődésével. A bankok összegyűjtötték a lakosság irdatlan pénzét, és filléres hitelek formájában odaadták az állami vállalatoknak és az infrastruktúra-fejlesztőknek. Ebből az „ingyenpénzből” épült fel az a logisztikai csodaország, amit ma látunk.
Az állami irányítás itt is dominált: a piac sosem épített volna nagysebességű vasutat a Góbi-sivatag szélére, mert nem térül meg. De a Párt megtette, mert hosszú távú stratégiai célt látott benne. Vaclav Smil híres adata szerint Kína 2011 és 2013 között több cementet használt fel, mint az USA a teljes 20. században. Ez a mániákus építkezés volt a növekedés motorja évtizedekig.
A toronyházak „összeomlásától” a chipekig
Azonban a modell, ami 30 évig működött, a 2010-es évekre kezdett kifulladni. Nem lehet a végtelenségig utakat építeni oda, ahová már vezet út. A kínai vezetés felismerte, hogy zsákutcába kerülnek azzal, ha örökké a világ gyáraként működtetik a gazdaságukat. Ha gazdagok akarnak lenni, nem varrhatják örökké a világ edzőcipőit; nekik kell tervezniük a jövő technológiáját. A „Made in China 2025” program nem egy üres szlogen volt, hanem hadüzenet a nyugati technológiai fölénynek. Tudatosan, állami pénzből célozták meg azokat az iparágakat, amelyek a 21. századot uralni fogják: zöld energia, elektromos autózás, mesterséges intelligencia.
Amíg az európai gyártók a dízelmotorok optimalizálásával és a szabályozások kijátszásával voltak elfoglalva, Kína csendben felvásárolta a világ lítium- és kobaltbányáit, és kiépítette a teljes akkumulátor-értékláncot. Ma a CATL és a BYD nem másolók. Ők diktálják a tempót, a Tesla pedig kénytelen alkalmazkodni. Kína elérte, hogy a zöld átállás ne valósulhasson meg nélküle. Itt látszik a vasmarokkal irányított gazdaságuk ereje: képesek voltak 10-15 évig veszteségesen támogatni egy iparágat, tudván, hogy a végén ők uralják majd a piacot.
Repedések a porcelánon
Ez a gépezet azonban mostanra elkezdett köhögni. A növekedés mániákus hajszolása mellékhatásokkal járt. A legnagyobb probléma az ingatlanpiac, ami az elmúlt évtizedekben a GDP növekedésének közel 30 százalékát adta. Mivel máshova nem tudtak fektetni, a kínaiak lakást vettek – másodikat, harmadikat is. A fejlesztők, mint például az Evergrande, piramisjáték-szerűen, előre beszedett pénzből építkeztek. Ma Kínában becslések szerint 65-80 millió üres lakás van. Ez a lufi most pukkad ki, magával rántva a lakosság vagyonát.
De van egy ennél is fenyegetőbb, csendes gyilkos: az idő.
Kína demográfiai profilja egy rémálom. Az évtizedekig erőltetett „egyke-politika” most üt vissza, de kegyetlenül. A társadalom gyorsabban öregszik el, minthogy az átlagember elérné a nyugati életszínvonalat. Kína az első nagyhatalom a történelemben, ami azelőtt válhat vénné, mielőtt igazán gazdaggá válna. A munkaerő fogy, a nyugdíjrendszer recseg-ropog, a fiatalok körében pedig terjed a „tang ping” mozgalom – a kiégés és a kilátástalanság miatti passzív ellenállás.
A következő felvonás
Kína az elmúlt 50 évben bebizonyította, hogy a liberális demokrácia nem az egyetlen út a gazdasági csúcsra. Felépítettek egy alternatív valóságot, ahol az állam és a piac nem ellenségek, hanem (kényszer)házasok. De a könnyű növekedés korszaka véget ért. Hszi Csin-ping alatt a „vörös kesztyű” szorítása erősödött: a gazdasági pragmatizmust egyre inkább felváltja a nemzetbiztonsági paranoia és a pártkontroll mindenhatósága.
A sárkány már nem alszik, és a világ térképét végérvényesen átrajzolta. A kérdés most már nem az, hogy Kína képes-e felemelkedni – ezt már megtette –, hanem hogy képes-e a csúcson maradni úgy, hogy közben a saját demográfiai és adósságválságának súlya húzza lefelé a lábát. A 21. század nagy kérdése, hogy a vörös kesztyű képes lesz-e elég finoman fogni a piacot a jövőben is, vagy a szorítása végül megfojtja azt, amit felépített.
Hozzászólások